Minden a feje tetején áll. El vagyok veszve. Hogy még is hol? Nem, nem az egyenes utcán vesztem el. A Gondolataim közt, a lelkemben, az életemben, az érzelmekben.
Kapcsolat. Kapcsolat?! Nem, az én oldalamról... nem. Van, de ha nem lenne az se lenne baj. Üresség, belül még mindig bazi nagy üresség, és nem akarok játszani senkivel. Nem oké.
Dolgok amik nem múlnak, pedig az idő telik, és én még mindig valahol júlisban vagyok, 2013 júliusában.
Hiába vesznek körül emberek, magányosnak érzem magam. Hiába az egész hócihő, hiába nincs egy szabad pillanatom sem, mert annyi a dolog körülöttem, úgy érzem hogy hülyeség az amit csinálok, vagy hogy egyáltalán vagyok.
Csak úgy lebegek az űrben, a nagy semmi közepén, lelkileg. Aztán van hogy ezt néha kimutatnám fizikailag is, és bezárkóznék a szobámba, egy palack vizzel, egy halom jó könyvvel, és zenével, és csak úgy lennék. Napokig. Kikapcsolnák körülöttem mindent amiről a külvilág elérhetne. Csak úgy lennék, csak úgy a szobámba.
Azt hiszem véget vetek annak a valaminek, ami most van. Nekem érzelmek nélkül nem játék. Várok még egy picit, de egy hónapon belül megteszem az omniózus lépést... mert azt hiszem ennek így értelme nincs. És már nem élvezem az árral sodródást, nem élvezem, hogy engem szeretnek, én meg még csak annyit se tudok megtenni, hogy ne júliusban járjak, mezítláb, kézenfogva a Tisza-parton.
Mondanám hogy gyorsan változtatnom kell a gondolkozásomon, de nem tudok. Változtatnom kéne magamon, az egész lényemen.
Majd csak lesz már valahogy... valahogy, ami talán nekem is jó. Valahogy, valami. Valami ami jó, valami ami nem fáj amitől megnyugszom, ami átkarol, és szeret, és törődik velem. Valami...
Dolgok amik nem múlnak, pedig az idő telik, és én még mindig valahol júlisban vagyok, 2013 júliusában.
Hiába vesznek körül emberek, magányosnak érzem magam. Hiába az egész hócihő, hiába nincs egy szabad pillanatom sem, mert annyi a dolog körülöttem, úgy érzem hogy hülyeség az amit csinálok, vagy hogy egyáltalán vagyok.
Csak úgy lebegek az űrben, a nagy semmi közepén, lelkileg. Aztán van hogy ezt néha kimutatnám fizikailag is, és bezárkóznék a szobámba, egy palack vizzel, egy halom jó könyvvel, és zenével, és csak úgy lennék. Napokig. Kikapcsolnák körülöttem mindent amiről a külvilág elérhetne. Csak úgy lennék, csak úgy a szobámba.
Azt hiszem véget vetek annak a valaminek, ami most van. Nekem érzelmek nélkül nem játék. Várok még egy picit, de egy hónapon belül megteszem az omniózus lépést... mert azt hiszem ennek így értelme nincs. És már nem élvezem az árral sodródást, nem élvezem, hogy engem szeretnek, én meg még csak annyit se tudok megtenni, hogy ne júliusban járjak, mezítláb, kézenfogva a Tisza-parton.
Mondanám hogy gyorsan változtatnom kell a gondolkozásomon, de nem tudok. Változtatnom kéne magamon, az egész lényemen.
Majd csak lesz már valahogy... valahogy, ami talán nekem is jó. Valahogy, valami. Valami ami jó, valami ami nem fáj amitől megnyugszom, ami átkarol, és szeret, és törődik velem. Valami...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése